Egy döglesztő üzenetrögzítő ez az egész. Megőrzi a múltbéli és jelenkori történésekkel kapcsolatos gondolataimat, melyek a lelkemben fogannak, később az agyamban megfogalmazódnak és végül a kezem iderója valamennyit miközben az ajkaim szavakká formálják őket, hogy soha ne feledjem: milyen erős is vagyok valójában.

2009. április 12., vasárnap

Húsvét

Elég későre jár s az én agyam dolgozik. Nyugtalan. Ilyenkor kapóra jön a blog, hiszen szólni nincs kihez, de az ember lánya mondaná, suttogná, sikítaná a buta kis gondolatait.
A nyitott ablakon át, fiatalok visítozását hallom, pedig éjfél van. Jól érzik magukat. Akár irigykedhetnék is, valami miatt mégsem teszem. Ők a hangoskodást választották, én a csöndet. Mindenki maga dönt. Ők nem hiszem, hogy eltűnődnek azon, hogy pogányok-e vagy sem, illetve azon, hogy hol kezdődik a pogányság? Én igen. Épp ez nyugtalanít.
Hitetlen vagyok-e, ha megkérdőjelezem Isten bizonyos döntéseit, ugyanakkor tisztelem Jézust? Hitetlen vagyok-e, ha megannyiszor hálát adok Istennek mikor átsegít a zökkenőkön, ám nem megyek el a templomba határtalan felszínességgel, mások előtt őt imádni? Hitetlen cselekedet őszinte könnyeket hullajtani Krisztus kálváriáját olvasva és haragudni Istenre, amiért hagyta szeretett fiát annyit szenvedni és istenkáromlás-e az amit én most csinálok?
Nem szeretném Isten káromolni, mert félek tőle de annyi miért van bennem amire sosem kapok választ, annyi fölösleges miért, hogy felvetődik bennem a kérdés, hiszek-e maradéktalanul? Nekem kiskoromban azt mondták, hogy el kell fogadnunk a döntést, akkor is, ha rossz, mert csak akkor válunk igazi keresztényekké. Ezekszerint, kicsit talán radikálisan, de Isten előtt azok az igaz emberek akik csöndesen belenyugszanak a sorsukba és semmit nem tesznek annak jobbá, szebbé tétele érdekében.
Nemrégiben valaki lepogányozott, azóta van bennem tüske, hiszen, ha ő valóban istenhívő, akkor nem mond ilyet. Miért gondolom én azt, hogy nem az teszi igazzá az embert Isten előtt, hogy mennyit forgatja az írást és milyen vehemenciával beszél róla, mint inkább az, hogy otthon a 4 fal között, hányszor ad hálát azért, mert él az édesapja, a nővére, vagy egészségesek a keresztgyerekei?
Ha Isten jó és belénk lát, akkor megérti azt is, hogy a sok miértet és a kétséget a fájdalom szüli, az a határtalan fájdalom amit ő mért ránk. Biztosan okkal fájunk, hogy később nagyon jó legyen nekünk, de az ember nem szeret fájni és akkor jönnek a miértek.
Jézus is fájt szerintem akkor a Gecsemáné kertben és biztosan voltak kétségei is, hiszen anya szűlte, neki is megvoltak a maga miértjei. Választ Ő sem kapott rájuk, mégis cipelte másnap a keresztet.
Eszembe sem jut magam hozzá hasonlítani, de valahogy én is így vagyok ezzel. Megvannak a buta kis miértjeim és, bár sokkal-sokkal kisebb kereszttel, de én magam is bóklászom a saját Golgotámra. Az én életem, az én passióm. A vége ugyanaz lesz, csak nem ugyanúgy és nem ugyanazért.
Vagyis mégsem vagyok annyira rossz és hitetlen, maximum emberinek nevezném magam és gyarlónak.
Most pedig, ömlengésem végén be kell ismernem, hogy, mint minden magányos embert, engem is megviselnek az ünnepek. Ilyenkor túl sok a csönd.
A hétköznapok csöndjét megtöri a munka, a robot, viszont az ünnep csöndjét csak saját kusza kis gondolataink törik meg, melyektől olykor még csöndesebbekké leszünk, csakhogy én nem tudom, lehetek-e ennél csöndesebb?
Mostanság a mindennapokban sem vagyok túl harsány, ismét bezárkóztam és nehezen nyitok ajtót, keveset mosolygok, nem sok mindennek tudok örülni. Már tudom, periodikusan jelentkezik nálam ez a tünet. El fog múlni, csak azt nem tudom mikor. Köze nincs a depresszióhoz, inkább arról van szó, hogy unom a céltalan bolyongást és a semmitmondó fecsegést.
… s, ha lassan elfelednek, hát feledjenek. Én is szeretnék feledni, kapcsolatokat mélyre temetni, sírjukra virágot nem vinni, könnyet arra nem elpocsékolni. Csakhogy íly könnyen feledni nem tudok, kapcsolataim temetőjébe máig kijárok, sírjaimra teszek szál virágot s onnan egyre csöndesebben figyelem az engem körbekaroló szép nagy világot.

Békés ünnepet mindenkinek.