Csodak …

A kozelmultban elveszitettem a nagymamamat. Eljott erte Miszter Halal s magaval vitte oda, ahol mar vart ra nagypapam, anyukam es KK.

Egy kozeli hozzatartozo elvesztese mindig, minden korulmenyek kozott fajdalommal jar, meg akkor is, ha tudod, hogy egyszer meg kell valnod tole, hiszen, aki eljon, annak egyszer mennie is kell.

A nagyika 85 eves volt. 85 eve alatt nagyon sok szeretetet adott nekunk, nagyon odaadoan gondoskodott rolunk, amiert, ha egy eleten at fiztenenk, akkor sem bizonyulna elegendonek. Nem szenvedett sokat, a Miszter kegyes volt hozza, de az utolso harom napjat mar onkivuletben toltotte, csak aludt bekesen. Hiaba mentunk be hozza, hiaba szoltunk hozza kedves szavakkal, o csak pihent es vart. Mint kesobb kiderult a fiat varta, az en apukamat, aki nem volt kepes elbucsuzni tole, mert annyira rossz volt ot ugy latnia, mert annyi gyermekkent elkovetett hibaert kellett volna bocsanatot kernie, mert annyi nem szandekos bantasert kellett volna bocsanatot nyernie.

Apa megiscsak osszeszedte minden erejet s leult haldoklo edesanyja melle, megfogta picike kezet es sirva elbucsuzott tole s nagymama nehany perc mulva mar nagypapa oldalarol potyogtatta megbocsajto konnyeit az apa arcara.

Hat mi ez, ha nem csoda?

A masik megmagyarazhatatlan elmenyem, gyerekkoromban tortent meg velem.

Aprocska kislany voltam akkoriban, meg csak ismerkedtem az engem korulolelo vilaggal, bantas nem ert meg akkor, hiszen ki ne szeretett volna egy fodros combu, dundi, szoke, gombafrizuras, kekszemu holgyet?

Azt hiszem eletem otodik karacsonyara keszultunk. Odakinn remesen hideg volt es minden csupa feherbe oltozve varta az unnepet. Hazunk teraszanak ablakain jegviragok nyiladoztak s alattuk egy gyonyoru fenyofa varta, hogy oromet okozhasson nekem aznap este. Apa azt mondta, hogy a fenyofat oda kell kesziteni az angyalnak, aki egeszen biztosan eljon s teleaggatja minden foldi joval. Lesz majd rajta aranygomb, meg mezeskalacs, marcipanos szaloncukor, angyalszal es sok kicsi gyertya is.

Annak rendje es modja szerint az en apam nekilatott, hogy belefaragja a hatalmas fat az aprocska talpba, mert ugye tulsagosan nehez munka lenne az egy finom kis angyalkanak. En ott alltam Mellette piros, hosszubojtos urhajos sapkamban, melybol csak dundi arcom latszott ki, orrom Hideg neni finom kis csipkelodesetol majdnem olyan piros volt mint a sapkam, arcomon a varakozas gyonyorusege tundoklott, kicsi agyammal csak arra tudtam gondolni, hogy “jajj mikor jon mar el…?” es akkor kineztem teraszunk jegviragos ablakan. Amit akkor lattam, azt soha nem felejtem el.

Egy hofeher angyalka ropkodott a szomszed neni haza folott. Hatalmas nagy szarnyakkal suhant a szurkeskek egen, ramnezett, mosolygott es eltunt a messzesegben.

Ma sem tudom, hogy mit lattam akkor, de azt hiszem, hogy annak a tiszta, gyermeki hitnek koszonheto minden, amivel akkor rendelkeztem. Latni akartam a csodat, hat picinyke agyam krealt maganak egy tunemenyt s hiszem, hogy csodak voltak, lesznek s vannak is, csak atsiklunk folottuk. Pedig csodakra szukseg volt a multban, szukseges lesz a jovoben es nagyon kellenek nekunk ma is.