Itthon …

Van idom gondolkodni. Nem tudom, hogy ez jo, avagy rossz de igen sokat torom a fejem es egyre biztosabb vagyok abban, hogy jelen helyzetemben tomerdek arany sem erne fel azzal az oszinte kerdessel, hogy “hogy vagy?” s a kerdesek ozonlenek. Telefonon, interneten, live, az en lelkem pedig ujjong.

Minden bizonnyal lattal mar muzeumokban olyan agyagedenyt melyet ugyes restauratorok helyrepofoztak, a potlas hofeheren ragyog, de a segitsegevel megpillanthatjuk magat a valamikori amphorat.

Hat valahogy igy hatnak ram mostansag a telefonok, sms-ek, kerdesek, jokivansagok.

Potlaskent szolgalnak lelkem amphorajanak csorbasagara s az, hogy vegre, annyi ido utan ismet egesz lelket tudhatok magamban, nagyon jo erzes.

A lelek a legtorekenyebb “megfoghatatlan” a vilagon. Minden bocsanatkeressel letornek belole egy darabkat, minden “banom, hogy…” kezdetu mondattal megkarcoljak, minden bunbano pillantassal lyukat egetnek bele de minden kedves szoval, minden mosollyal gyogyulni kezdenek sebei.

Igy epitkezik az en lelkem amphoraja is most, es neha, mikor nagyon csondben vagyok mar hallani velem halk enekleset, mely meg erotlen ugyan de bizonyossag arra, hogy ott van bennem.

Persze ne gondold azt, hogy az en fejemben mar nincsenek kisse csunya gondolatok, mert ez nem allja meg a helyet a valosag szinpadan. Ugyanugy megvan a velemenyem mindenrol es mindenkirol, pusztan eddig a sajat serelmeim fuggonyen keresztul bambultam ezert nem is lathattam tisztan most pedig elhuztam a fuggonyt s vilagosabb lett a mult valosaga. Az ize most is kesernyes, a szine most is fako csakhogy annyi izt kapok a jelenben, hogy a mult keseruseget valahogy elfedi, es olyan szines korulottem most a vilag, hogy minden pillantasomat vonzza, ezert is nincs is kedvem a mult fakosagahoz.

Az elso szint a sebeszemtol kaptam. Mar a mutoasztalon fekudtem kiteritve mikor odajott hozzam, magahoz emelte reszketo kezemet, ket kezebe kulcsolta es csak annyit mondott, hogy “nagyon fogok vigyazni magara”, a masodik szin az aneszteziologus erdeme, aki attol a perctol kezdve, hogy lefekudtem a mutoszatalra csak simogatta es simogatta az arcom s neha megszolalt “nyugodj meg, minden rendben lesz”. Hat nem zsenialis emberek? Szamukra csak egy paciens voltam a sok kozul, egy idegen s megis csupa kedvesseg sugarzott feloluk iranyomba. Hogyan is engedhetnem meg magamnak ezek utan, hogy ne gyakoroljam ezt a nemes tulajdonsagot az simeroseimre, rokonaimra, barataimra, mi jogosit fel arra, hogy undok legyek? Nem, nincs az a megbantottsag, nincs az az elszenvedett serelem, mely hathatos okot szolgaltatna ahhoz, hogy gonoszkodjunk egymassal. Megtehetjuk ugyan, de van ertelme? Begyogyulnak-e lelkunk sebei a “kolcsonkenyervisszajar”-tol, vagy esetleg meg melyebbek lesznek, mert megfejeljuk meg egy kis onmarcangolassal, lelkiismeretfurdalassal?

… azota is kapom a szineket a jelen vilagahoz, baratoktol, ismerosoktol, vagy epp azoktol a radiohallgatoktol, akik ismeretlenul is kedvelnek en pedig csak lubickolok ujjaszuletett kis lelkem halk enekeben.