Megiscsak …

Neha Miszissz Elet igen szelsoseges eszkozokhoz nyul annak erdekeben, hogy ratalaljunk a megfelelo utra, leterve ezaltal a helytelenrol. Mi megiscsak foggal-korommel ragaszkodunk valamihez ami teljesseggel lehetetlen, hiszen, ha Miszissz ugy dont, hogy nem, akkor az nem marad orokke, vagyis a sajat butasagunk miatt szenvedunk honapokon, eveken keresztul peldaul egy szamunkra kedves szemely elvesztese miatt, vagy kesergunk kihult szerelmunk hamujat piszkalgatva fel sem ismerve onmagunkban, hogy csupan egyetlen kis darab parazsat keresunk, amire aztan rafujhatunk s langra lobbanthatjuk a tuzet, jelenne teve a multat.

Csakhogy a mult soha nem lesz jelen es bar bizonyos esetekben a tortenelem ismetli onmagat valami megis mas lesz a jelenben mint a multban volt.

Optimalis esetben pozitiv fordulatot vesznek a dolgok s talan ket boldogtalan ember boldogga lesz egymas oldalan. Ok az okosabbik resze a “kihult szerelmet felmelegito emberfajtanak”, mert okultak a multban elkovetett hibakbol s torekedtek azok kikuszobolesere, mig a butabbik “kihult szerelmet felmelegito emberfajta” ugyanott folytatja, ahol annak idejen abbahagyta, kiteve magat ezaltal sok-sok keserves oranak, napnak, honapnak jelzem foloslegesen.

Tobbnyire ilyenkor makacsolja meg magat a mi kedves Miszisszunk, magara oltve legeslegtrivialisabb boxkesztyujet s egy akkora sallerrel ajandekoz meg minket, hogy elfelejtjuk azt is, hogy valaha szerettunk.

Fajdalmunkban osszekucorodunk, nyalogatjuk a sebet melyet a boxkesztyu okozott majd lassan araszolgatva elindulunk egy lepcsosoron melynek vegeben ismet a teljes “en” var rank.

Az elso lepcson a kovetkezo felirat all “megszakadaszivemannyirafaj” s a pofont elszenvedett szerencsetlen bizony sokaig hever azon a fokon, gyomortajekon valami fura erzessel, mely szorit, nem enged, mar, mignem keveske erejet osszeszedve felkuszik a masodik lepcsore, mely a “latnisemakarom” cimet viseli s mely lepcson megpihenve, lassan visszater bele az elet, kicsit enyhul a gyomortajeki szoritas, de meg nem enged teljesen, meg mar. Ekkorra mar van benne annyi ero, hogy negykezlab ugyan de egyszercsak a harmadik lepcsofokon talalja magat s elolvassa a kovetkezo feliratot “haromszorverivisszaludasmatyidobrogin” majd lassan felegyenesedik, megbizonyosodik arrol, hogy a gyomortajeki fajdalomnak mar nyoma sincs s bar meg erzi kicsit a marast, mar nem csupan az eletosztontol, hanem a sajat akaratatol vezerelve fellep a “nemerannyitazegesz” lepcsofokra. Itt tobbnyire megall egy pillanatra, visszanez a mogotte levo lepcsokre s eszebe jut a kozhely, hogy “ami nem ol meg, az csak megerosit”. Ezek utan egyetlen szokkenessel ujra a ringben talalja magat, melynek kozepen ott virit a felirat “en”.

Folyt.kov.