Szomorusag …

A szomorusag kulonos elegye a lelki es fizikai fajdalomnak s en ugy velem vannak fokozatai. Mert szomoru az ember akkor is, mikor kedvenc aranyhala belefullad a vizbe, vagy mikor a csalad kedvencenek Bodri kutyanak torkan akad a gumicsirke de a vegtelen szomorusag allapotabol visszavergodni oda, hogy ismet legyen kedved a Miszissz oldalat nyaldosni, hogy bar egy csoppnyi tejfol neked is jusson, no keremalassan, az embertprobalo.

KK elment s tudtam, soha nem jon vissza. Teltek a napok hetek, honapok. A Miszissz meg mindig nem tudta elhagyni a szoba sarkat s neha szantam ot, mert neki meg csak az emlekezeteben sem elt az anyai simogatas. El-elkaptam egy-egy pillantasat amint konyorogve bamult ram, hogy erintsem meg ot, hogy jelezzem, akarom, hogy velem legyen, hogy nem szeretnem megszakitani a vele valo kapcsolatot de abban a helyzetben nekem nem volt kedvem nyalni. Csak ucsorogtem es minden idegszalammal arra gondoltam, hogy KK bekesen uldogel egy hatalmas felhon, kezeben pecabotjaval s megprobalja kihalaszni mellolem a rosszat. Hogy vigyaz ram.

Ettol a gondolattol aztan meg szomorubb lettem, s mivel mar nem volt hova tovabb suppedni, hogy senkit ne lassak, hat elkezdtem felrakosgatni emlekeim teglaibol azt a bizonyos falat magam kore. Jo komuvesnek bizonyultam, ugyanis sokan jottek, kopogtattak, doromboltek s vegul bombaztak de az en fajdalmas emlekeimbol emelt falat nem tudtak atszakitani, igy en tovabbra is ott eltem sajat kis emlekeim kozott mignem egy napon az apukam leult a fal tovebe es bekesen meselni kezdett. Csak meselt es meselt nekem s en azon vettem eszre magam, hogy feny szurodik be emlekeim falan. Tobbet nem kopogtattak, nem doromboltek, nem bombaztak csak jottek: baratok, ismerosok, kedves emberek. Mindannyian leultek a falam tovebe es csondesen meseltek nekem.

Az aprocska resen egyre tobb feny szurodott be, mar lattam az engem korulvevo embereket es egy szep napon megjelent Miszissz Elet, kisse megviseltnek tunt de mar halvany mosollyal az arcan kinyitott elottem egy ujabb ajtot es ezt mondta: “ indulj, megajandekozlak teged a felejtes kepessegevel”

Felejtes …

Sejtettem, hogy ugyesen nyaltam, mert ugye a Miszissz nem ajandekozgat “csak ugy ni”.

Edes terheimmel, fajdalmas emlekeim falat hatrahagyva elindultam a nyitott ajto fele de nehany meternyire tole megtorpantam. Vajon szerettem-e igazan KK-t, hogy ilyen “konnyen” otthagyom a szobankat? Vajon tisztesseges-e reszemrol, hogy elfogadtam a felejtes kepesseget?

Magamba roskadva ultem kozos eletunkben mar egyedul, elkezdtem osszekotorni a fajdalmas emlekekbol emelt falam maradvanyait s akkor Miszissz Elet olyat tett, amit maig alig hiszek el. Az elottem levo harom ajtobol kettot kinyitott s megmutatta mi is van mogotte. Itt is, ott is en voltam. Az elso ajto mogott egy fuldoklo en-t pillantottam meg. Gyonge karjaimmal ketsegbeesve csapkodtam mindhiaba. Aztan hirtelen eltuntem a mocsok, a bun, a rosszasag posvanyaban. A masodik ajto mogott bekesen nyaltam a Miszissz oldalat s meg is kaptam erte a jutalomtejfolt.

Tetovan a harmadik ajto fele neztem majd elindultam, hogy kinyissam. Miszissz Elet csondesen mosolygott, atkarolt engem s a szeme beszelt helyette. Tudtam mar, hogy, ha bemennek a harmadik ajton, akkor talalkoznek KK-val de KK bezarkozott s nem engedett be az ajtajan. Rajottem, azt szeretne, hogy orokke jo viszonyban legyek a Miszisszel s, hogy ezutan mindig ugy nyaljak, hogy csak tejszint kapjak.

Ismet szedelozkodtem s edes terheimmel megrakodva, a felejtes kepessegevel felruhazva beleptem a masodik ajton de mar tudtam, hogy csak a rosszat kell felejteni, a szepet es jot el kell raktarozni. Igy szomorkas, esos delutanokon elo tudjuk kutatni magunkbol s kedvesen rajuk tudunk mosolyogni, mert orom visszagondolni a szep pillanatokra.

Orom …

Ha jol nyalsz, akkor bizony Miszissz Elet megmutatja neked, hogy mi is a valodi orom.

KK tavozasa s maganyom hatrahagyasa utan eletem nagy dontesehez erkeztem. Elhataroztam, hogy en leszek a legugyesebben nyalo ember a foldon es arra az elhatarozasra jutottam, hogy Miszissz Elet lesz a legjobb baratom. Tegyen barmit ezutan, en csak mosolyogni fogok ra. Jelzem ezen dontesemnek teljesen materialis oka volt ugyanis elfogytak a konnyeim. Nemes egyszeruseggel: nem tudtam mar sirni, es mit tesz az ember, ha nem tud sirni? Hat persze, hogy nevet. S en nevettem, bele a Miszissz arcaba. Idovel felfejlodtem aztan arra a szintre, hogy magam is elhittem, nevetesem belulrol fakad s bar tudtam, hogy ezt nevezik onamitasnak, megis jobb volt mint sajnalni magam s elviselni masok sajnalatat hiszen az emberek szeretnek sajnalkozni. Mennek az utcan, megpillantanak egy kerekesszekes kisfiut s azt mondjak “jajj szegeny”. Ez csak azert van, mert nem tudjak, hogy az a kisfiu millioszor erosebb s kitartobb mint ok. Azert nem tudjak, mert nem is kivancsiak ra, akkor miert is szannak, sajnalnak egy olyan embert aki nem erdekli oket?

En nem voltam kerekesszekes kisfiu, nemi hasonlosag megis volt kozottunk. O is rokkant volt es en is, o fizikailag, en lelkileg. Ezt a rokkantsagot hasznaltak ki a libak modjara totyogo emberek akik gagogasa mai napig itt lakik a fulemben. Sajnalom, hangzott el nap mint nap s en semmire nem vagytam jobban mint arra, hogy visszakerdezzek “ugyan mit sajnalsz”, de hiszem, hogy hiaba tettem volna ezert inkabb kinyogtem a kozhelyet: koszonom.

Mikor mar az en rokkant lelkem megtelt masok irantam tanusitott sajnalataval s ereztem, hogy egyetlen koszonomot sem birok kinyogni, akkor jott a felismeres: nevetnem kell, de olyannyira kell nevetnem, hogy eleredjenek a konnyeim, mert akkor el tudok mogejuk rejtozni es, ha kacagva konnyezel, akkor senki nem sajnal.

Igy szabadultam meg a szanakozo, sajnalkozo libaktol s en orultem, hogy kikerultem a “szannisajnalnivaloemberek” csoportjabol.

Folyt.kov.